Nem hittem el… Én se hittem el, hogy végül elértem. Merthogy normális esetben simán lekéstem volna. De elértem. Isteni gondviselés. Égi ajándék. Avagy mi is az én idei különbejáratú Weihnachtsgeschenk-em?
Wiener Walzer éjszakai magyarmunkásos nyakmegfájdulós kifárasztós vonatom menetrend szerint 22:40-kor indult volna Zürich Hauptbahnhof-ról. És ugye, ha Svájcról van szó, akkor a menetrend szent és sérthetetlen. Ahhoz, hogy ez csont nélkül meglegyen, Winterthur-ból a 21:58-as S-Bahn-nal kellett volna elsuhannom. Kellett volna… De mivel Gergő akkora hülye, hogy olyat még az egyetemeken se tanítanak, természetesen lekéste. És teljes lelki nyugalommal nézegette a kijelző táblát, hogy ugyan mikor megy a következő Zürichbe. Mert hát biztos 10 perc vagy ilyesmi. Ugyebár Svájcban még a bőröd alatt is vonat van, tehát nem kell aggódni. De kell. Mert elmúlt este 10 óra és olyankor más a világ. Vagyis 20 perc múlva jön a következő! Ami alapból tök jó lenne… érted, este 10 után 20 percenként megy a vonat, szóval az tök jó szerintem. De most nagyon nem volt tök jó, mert a 22:22-kor induló S-Bahn még ha megszakad és 19 perc alatt be is zúz Zürichbe, akkor is csak 22:41-re ér be. Ami azt jelenti… hogy a jó öreg Wiener Walzer gyorsnak csak integethettem volna, na meg persze új jegyet vehettem volna és a királyi szívemcsücske Budapestre csak jóval később érkezhettem volna. Volna. De! És most jön a lényeg! Gergő észrevett a túlsó peronon egy halom ellenőrt. Szépen odabandukolt hozzájuk és meztelen diplomatikussággal megkérdezte őket, hogy „Hát kedves Uraim! Íme itt ez a csodás nemzetközi jegy. Ide és ide, ekkor és ekkor. Önök szerint van-e valami lehetőség arra, hogy ezt a kényes szituációt megoldjuk valahogy?”. És a csoda itt csapott le az Égből! Mert nem küldtek el melegebb éghajlatra, hanem. Hanem komolyan vettek. Először is elkezdtek pötyögni a kis nyakbalógós ketyeréjükön a mágnestollaikkal, hogy vajon tényleg nem érem-é el a vonatomat? És amikor rájöttek, hogy tényleg nem, akkor elkezdtek telefonálgatni. Először Hansi-nak, aztán Joseph-nek, aztán Otto-nak. Közben meg fölszálltak velem az időközben megérkező fenntebb említett S-Bahn-ra. És ott kiderült, hogy Hansi meg Joseph és Otto összehozták, hogy a 467-es vonat vagyis a Wiener Walzer megvárjon! „7-es vágány, a főcsarnokban, nagyon kell majd sietnie!” –mondta kedves segítőm. Ennyi! Innentől éreztem, hogy meg vagyok mentve. Üdvözült mosollyal ültem le a helyemre és vártam Zürich Hauptbahnhof megállót, hogy lenyomjam a késősöknek kijáró fullos csomaggal rohanj minél többet minél gyorsabban menetet. És akkor, csak azért, hogy a hab ne maradjon le a tortáról, az egyik kaller odajön hozzám és nagyon udvariasan megkérdezi, hogy nem zavarna-e, ha elkísérnének a 7-es vágányhoz, nehogy eltévedjek. Mondtam, kösz, persze, hogy nem, gyertek! A 4 kallerből 2 tart velem. Ők ketten átadják nyakbalógós ketyeréjüket a másik kettőnek, hogy jobban menjen a sprint. És akkor kinyílik az ajtó! Gerike és a 2 ellenőr kicsapódnak rajta. Hopp, ugrás a mozgólépcsőre! Futólépés! Hátizsák fullosan megpakolva karácsonyi ajándékokkal… az élmény megfizethetetlen! Szóval suhanás végig a folyosókon meg még egy mozgólépcsőn, aztán már fönnt vagyunk a főcsarnokban! Hol a 7-es vágány? Bennt van még? … Bennt van. Király! Mondok egy nagy Danke schön!-t a 400-as váltó svájci bajnokainak, mutatok egy Király, köszönöm, nagyon köszönöm!-öt az osztrák kalauznak és fölszállok a hőn áhított mennyei Wiener Walzer-ra! Szóval vannak még csodák! Emberség:pontosság 1:0!
