Szvissz Méd

Nem hittem el… Én se hittem el, hogy végül elértem. Merthogy normális esetben simán lekéstem volna. De elértem. Isteni gondviselés. Égi ajándék. Avagy mi is az én idei különbejáratú Weihnachtsgeschenk-em?

Wiener Walzer éjszakai magyarmunkásos nyakmegfájdulós kifárasztós vonatom menetrend szerint 22:40-kor indult volna Zürich Hauptbahnhof-ról. És ugye, ha Svájcról van szó, akkor a menetrend szent és sérthetetlen. Ahhoz, hogy ez csont nélkül meglegyen, Winterthur-ból a 21:58-as S-Bahn-nal kellett volna elsuhannom. Kellett volna… De mivel Gergő akkora hülye, hogy olyat még az egyetemeken se tanítanak, természetesen lekéste. És teljes lelki nyugalommal nézegette a kijelző táblát, hogy ugyan mikor megy a következő Zürichbe. Mert hát biztos 10 perc vagy ilyesmi. Ugyebár Svájcban még a bőröd alatt is vonat van, tehát nem kell aggódni. De kell. Mert elmúlt este 10 óra és olyankor más a világ. Vagyis 20 perc múlva jön a következő! Ami alapból tök jó lenne… érted, este 10 után 20 percenként megy a vonat, szóval az tök jó szerintem. De most nagyon nem volt tök jó, mert a 22:22-kor induló S-Bahn még ha megszakad és 19 perc alatt be is zúz Zürichbe, akkor is csak 22:41-re ér be. Ami azt jelenti… hogy a jó öreg Wiener Walzer gyorsnak csak integethettem volna, na meg persze új jegyet vehettem volna és a királyi szívemcsücske Budapestre csak jóval később érkezhettem volna. Volna. De! És most jön a lényeg! Gergő észrevett a túlsó peronon egy halom ellenőrt. Szépen odabandukolt hozzájuk és meztelen diplomatikussággal megkérdezte őket, hogy „Hát kedves Uraim! Íme itt ez a csodás nemzetközi jegy. Ide és ide, ekkor és ekkor. Önök szerint van-e valami lehetőség arra, hogy ezt a kényes szituációt megoldjuk valahogy?”. És a csoda itt csapott le az Égből! Mert nem küldtek el melegebb éghajlatra, hanem. Hanem komolyan vettek. Először is elkezdtek pötyögni a kis nyakbalógós ketyeréjükön a mágnestollaikkal, hogy vajon tényleg nem érem-é el a vonatomat? És amikor rájöttek, hogy tényleg nem, akkor elkezdtek telefonálgatni. Először Hansi-nak, aztán Joseph-nek, aztán Otto-nak. Közben meg fölszálltak velem az időközben megérkező fenntebb említett S-Bahn-ra. És ott kiderült, hogy Hansi meg Joseph és Otto összehozták, hogy a 467-es vonat vagyis a Wiener Walzer megvárjon! „7-es vágány, a főcsarnokban, nagyon kell majd sietnie!” –mondta kedves segítőm. Ennyi! Innentől éreztem, hogy meg vagyok mentve. Üdvözült mosollyal ültem le a helyemre és vártam Zürich Hauptbahnhof megállót, hogy lenyomjam a késősöknek kijáró fullos csomaggal rohanj minél többet minél gyorsabban menetet. És akkor, csak azért, hogy a hab ne maradjon le a tortáról, az egyik kaller odajön hozzám és nagyon udvariasan megkérdezi, hogy nem zavarna-e, ha elkísérnének a 7-es vágányhoz, nehogy eltévedjek. Mondtam, kösz, persze, hogy nem, gyertek! A 4 kallerből 2 tart velem. Ők ketten átadják nyakbalógós ketyeréjüket a másik kettőnek, hogy jobban menjen a sprint. És akkor kinyílik az ajtó! Gerike és a 2 ellenőr kicsapódnak rajta. Hopp, ugrás a mozgólépcsőre! Futólépés! Hátizsák fullosan megpakolva karácsonyi ajándékokkal… az élmény megfizethetetlen! Szóval suhanás végig a folyosókon meg még egy mozgólépcsőn, aztán már fönnt vagyunk a főcsarnokban! Hol a 7-es vágány? Bennt van még? … Bennt van. Király! Mondok egy nagy Danke schön!-t  a 400-as váltó svájci bajnokainak, mutatok egy Király, köszönöm, nagyon köszönöm!-öt az osztrák kalauznak és fölszállok a hőn áhított mennyei Wiener Walzer-ra! Szóval vannak még csodák! Emberség:pontosság 1:0!